Bizonytalan ideig szünet... Bocsi!

Sajnos eléggé időhiányban szenvedek az iskola miatt és a magánéletemre nincsen időm, nem hogy az írásra... Nem tudom mennyi ideig fog ez az állapot tartani, de nagyon remélem, hogy az új évben több időm lesz. Sajnálom!

4. fejezet: Tópart

Másnap gyönyörűen sütött a nap, ezért úgy döntöttem, hogy ameddig nem indulunk, vagyis estig, lemegyek a közeli tóhoz fürdeni. Alice készségesen adott kölcsön nekem fürdőruhát, amit nem hoztam magammal, mivel Mibletonban, nem igazán volt ilyesfajta lehetőség.

A tó partja homokos volt, akár egy tengernél. Hajamat felcsatoltam, majd elmerültem a hűs habokban. Először hidegnek tűnt, de hamar hozzá szoktam. Felfeküdtem a víz felszínre és csukott szemmel hagytam had süsse arcomat az édes napfény. Nem is tudom mikor éreztem magamat ennyire könnyűnek és szabadnak. Csak lebegtem és nem csináltam semmit. Hiába tudtam, hogy menekülünk, vagy bármelyik pillanatban ránk találhatnak és megölhetnek, mégsem voltam emiatt ideges. Elkezdtem kiúszni a vízből, majd kifeküdtem a partra. Amúgy is meleg bőröm szinte forró volt. Nekem ez az érzés olyan volt, mint amikor a normális emberek bőre felmelegszik. Pár óra telhetett el így, hogy csak feküdtem a napon, egyszer kétszer, pedig bementem úszni. Saját szórakozásra, még egy homok várat is építettem.

Nem mintha attól féltem volna, hogy leégek vagy egyebek, hiszen nem tudtam, de ennél sokkal jobb okom volt arra, hogy bekenjem magamat naptejjel. Észrevettem, hogy John is kijött a partra és engem figyelt. Ám ő nem tudja, hogy észre vettem. Kissé mondhatni, talán nagyon is aprólékosan és izgatóan kentem be magam, majd lefeküdtem a törölközőre és vártam csukott szemmel. Ahogyan sejtettem, nem tartott sokáig.

-Szia démon. -szólalt meg.

Kinyitottam szememet és döbbenten konstatáltam, hogy csak pár centire vagyunk egymástól. Tekintetét belefúrta enyémbe és közelebb süllyedt, minek következtében mellkasunk össze ért.

-Milyen forró a bőröd. És olyan izgatóan síkos. -jelent meg arcán ismét a ravasz mosoly.

-Szállj le rólam, vagy nem lesz szép világod. -fenyegetőztem.

Elnevette magát.

-Semmi esélyed nincsen ellenem.

És valóban. Bármennyire próbálkoztam, nem tudtam szabadulni. Kívülről ez körülbelül úgy nézhetett ki, mikor a farkas alól kiszabadulni próbáló rabul ejtett kisnyúl. Sajnos ebben az esetben én voltam az áldozat. Már sajnáltam, hogy előbb jöttem le és nem ittam meg a napi adagomat.

-Milyen halvány az édes kis szád. -nyalta meg alsó ajkát. -Hol maradt az a vérvörös rúzsod?

-Szállj le rólam! -kiabáltam és még mindig szabadulni próbáltam.

-Hé hé hé! Nyugi! Még nem válaszoltál a kérdésemre. -szorított le még jobban és már szinte megmoccanni sem bírtam.

Villámló tekintetemet szemébe fúrtam.

-Ne nézz már így.

-Legszívesebben szemközt köpnélek.

Csak ciccegett és megrázta a fejét, majd rosszallóan nézett rám.

-Kössünk alkut. Ha válaszolsz két kérdésemre, akkor leszállok rólad. Megegyeztünk?

Kételkedő tekintettel méregettem, de beleegyeztem, legfeljebb hazudok.

-Első kérdés, amire még mindig nem feleltél. Hol a vörös rúzsod?

-Ez most komoly te... -nem tudtam befejezni, mert rám nehézkedett és kinyomta belőlem a szuszt.

-Csak válaszolj, Drága.

-Akkor kaphatnék levegőt? -kérdeztem elfúló hangon.

Kicsit feljebb emelkedett, így lélegzethez jutottam.

-Szóval?

-A szobámban.

-Rendben, második kérdés. Élvezted a csókot?

-Szerintem ezt már tegnap az értésedre adtam a pofonnal az arcodon.

-Na na na hazudni nem szét dolog és büntetés jár érte.

-Tudok a képességedről. -vágtam neki.

-Ó, tehát így állunk. -fülemhez hajolt. -Akkor azt is tudod, hogy most nem használom.

Fagyos hangjától liba bőrös lettem, de bőröm még jobban felforrósodott.

-Tudod, hogy égeted a bőröm?

-Ez már egy harmadik kérdés. Szállj le rólam!

-Még a másodikra sem válaszoltál. Szóval? Hallgatlak.

-Csak azt éreztem, amit kivetítettél rám az, pedig nem élvezet.

Szája kételkedő mosolyra gördült szemöldöke, pedig ugyan így tett. Leszállt rólam, de mikor fel akartam állni megfogta kezem és vissza rántott. Fájt ahogyan hátam találkozott a kemény homokkal, de elviselhető volt.

-Azt mondtam, hogy leszállok rólad, de nem azt, hogy el is engedlek. -mondta az eget nézve. -És ha már kis titkoknál tartottunk. Az első kérdésre hazugsággal feleltél. Neked nem kell rúzs, csak simán nem ettél. -szemeim elkerekedtek. -Azt hitted nem jövök rá? Majdnem 400 év alatt, azért ennyire ne nézz amatőrnek, bár mindenki magából indul ki.

-Nyeld le magad.

-Hó hó hó! Drága Szívem. Ne olyan gyorsan, majd akkor mész el, ha én azt mondtam.

-És mióta dirigálsz te?

-Mostantól. És ezt jól vésd a fejedbe. -húzott magához, de nem ért hozzám, mert bőröm megégette volna.

-Akkor ezt te is vésd a fejedbe. -teljesen hozzá nyomtam magamat.

Reakció képen felszisszen az égető fájdalomtól, ám bőre azonnal begyógyult. Ajkaink össze értek, ám ádáz harcot vívtak, nem pedig játszottak. Szorítása enyhült és ezt kihasználva meg is menekültem tőle. Össze kaptam cuccaimat és el is mentem.

A szobámat kulcsra zártam, nehogy megint észrevétlenül besurranjon a "kedvenc" útitársam. Összepakoltam a magammal hozott cuccokat és mindenek előtt elpusztítottam vagy 15 liter friss jéghideg vért.

-Léna odabent vagy? -kopogtatott Alice.

-Oh bocsi, csak... mindegy gyere be. -invitáltam.

-Gondolom a tóparton történtek miatt zárkóztál be. -mosolygott. -Mielőtt azt gondolnád nem George-tól tudom, idáig felhallatszott. -válaszolta nyugtalan tekintetemre.

-Ha nem bánod... -mutattam cuccaimra jelezve, hogy folytatnám a pakolászást, pedig jól tudtam, hogy már minden benne van.

-Persze nyugodtan. -nézelődött a szobában. -Régen nem jártam itt. Bár szerintem ez az egyik legszebb szoba.

-Igen nagyon tetszik nekem is.

Pár perc csendben telt, majd mikor, már nem láttam értelmét a cuccok ide oda pakolásának leültem Alice-szel szemben.

-És miért jöttél, nem értsd félre, nem zavarsz vagy ilyesmi...

-Oh jó, hogy emlékeztetsz. Majdnem elfelejtettem. Egy szívességet szeretnék kérni, ami lehet, hogy hasznotokra válik egyszer. Északon van egy erdő Shéna. Ott kaptok menedéket és társaságot is.

-De te és George, ti is jöttök vagy...

-Nem, mi maradunk. -fogta meg kezemet. -Túl régóta élünk itt ahhoz, hogy csak úgy elhagyjuk Helion Mitrat-ot. Meg különben is. A harc nem a mi területünk már. Na ne sírj, erős vagy, bátor és gyönyörű. Azzal a tuskó Johnnal, meg ne foglalkozz.

Átölelt. Arcomat a vállába temettem.

-Köszönöm. -suttogtam.

-Nincs mit köszönnöd Léna. Pihend ki magad, holnap szükséged lesz az erődre.

-Léna-

3. fejezet: Helion Mitrat

Sötétedéskor indultunk. Összepakoltam pár cuccot és az összes tartalék vért egy hátzsákba. Furcsa volt azt érezni, hogy, ahol eddig, majdnem 300 évig éltem, most itt kell hagynom és talán sosem jövök vagy jöhetek vissza. Nem vagyok érzelgős, sőt, de nehéz volt az "elszakadás". Mikor lement a nap az erdei házban találkoztunk.

-Végre, hogy készen vagy... -dörmögte John. -Remélem könnyes búcsút vettél a drága kis értéktelen dolgaidtól.

Elengedtem fülem mellett a megjegyzést.

-Akkor induljunk. -folytatta Edward. -Helion Mitrati dombra megyünk, ott még vannak ismerősök, akiket értesítenünk kell és talán ők is velünk tartanak. Léna nem tudom, mennyire ismered azt a vidéket? -kérdezte barátságosan.

-Tulajdonképen nem igazán... -válaszoltam kedvesen.

-Nem is vártam mást. -vágott közbe John.

-Semmi gond, majd akkor a közelünkben maradsz. -mondta Edward, de látszott rajta, hogy legszívesebben rászólt volna testvérére.

-Rendben. -mondtam belegyezően, bár eldöntöttem, hogy inkább Ed közelségét választom.

-Akkor induljunk. Sietnünk kell. -vette hátára a táskát.

Én is megigazítottam, majd egy nagy levegőt vettem és belevetettük magunkat a felkelő nap által festett ösvénybe. Ed ment elől, utána és és John tulajdon képen éppen, ahol kedve volt. Pár pillanat alatt magunk mögött hagytuk a drága is hegyek közt megbúvó városkát. Rengeteg falu és város mellett mentünk el. Bármennyire is bennem volt az érzés, hogy akár bármelyik pillanatban beleütközhetünk valamelyik Dekontilokat követő nemzedék tagjaiba, mégiscsak élveztem, hogy láthatok egy kis darabot a világból.

Kisebb nagyobb szüneteket tartottunk. Estére oda is értünk a Helion Mitrat dombra, ami egy nagyobbacska város volt. Azonban elég furcsa város. Egy dombra épült az egész, aminek a csúcsán, a gyönyörű kastély terpeszkedett. Hófehér, sötétkék, szinte más fekete ablakokkal. Ezer torony, mint valami mese kastély. A város többi háza apró, szinte kis borsószemeknek tűntek a palota körül.

A lakók, mind, olyan furcsán viselkedtek, mintha alva járnának, mégis ébren voltak. Érdeklődve figyeltem őket, néhol, még meg is álltam és csak néztem mit csinálnak. Lassan álmatagon mozogtak, mintha most ébredtek volna fel. Tekintetükben nem látszódott se érzelem, se kifejezés.

Felsétáltunk a kastélyba. Bekopogtunk a hatalmas kapun, hamarosan ajtót is nyitottak. Egy hasonlóan álmatag ember. Megkérdezte kihez jöttünk. Edward válaszolt. Alice és George Helion neveket mondta. Majdnem hogy csak tátott szájjal mentem végig a szebbnél szebb, pompásabbnál, pompásabb termeken. Arany és ezüst fali díszek, rengetek gyönyörű festmény, néhol kisebb, máshol nagyobb kapott helyet a szoba falán. A virágok sem maradhattak el. Minden egyes helyiségben óriási virágcsokor, ami csak úgy ontotta magából a csodálatos és mámorító illatot.

Alice és George nagyon kedvesen fogadtak minket. Azonnal kaptunk szobát és vacsorára invitáltak minket, hogy majd ott beszéljük meg érkezésünk okát. A szobám egyszerűen gyönyörű volt. Az egyik torony.

Mindent kék szín, márvány és arany borított. Persze a virág sem hiányozhatott. Egy hatalmas fehér liliom csokor volt az ablakban. A kedvenc virágom.

Lezuhanyoztam. A hajamat szárogatva léptem ki a fürdőből, mikor megláttam, hogy idő közben valaki egy gyönyörű fekete és sötétkék csipkés estélyit hozott be, olyan volt, mint amiket még az 1800-as években hordtam. A kedvenc éveim. A ruha mellett egy kártya volt és rajta "Vacsorához" felirat. Megszárítottam
hajam, majd belebújtam a szép, hosszú, enyhén fodros, mell
részen  kirakott pánt nélküli ruhába.

Lesétáltam a már korábban megmutatott ebédlőnek nevezett helységbe, ami tulajdon képen akkora, vagy talán még nagyobb is volt, mint otthon Mibletonban a teljes házam alapterülete.

A hosszú asztal, mostanra meg lett terítve. Hófehér tányérok, ezüst étkészlet és kristály poharak. Olyan régen volt már, mikor én is ilyen helyen laktam és töltöttem minden napjaimat, szinte már nem is emlékszem mikor volt. Lassan megérkeztek a többiek is. Egy ideig gondolkoztam, azon, mit is fogunk enni, hiszen vámpírok vagyunk, de aztán fény derült a titokra. Finomabbnál is finomabb ételeket hoztak.(Ha leírnám talán rögtön abba is hagynád az olvasást, mert fel kéne keresned a mosdót.) Miután a desszert is elfogyott, George, Edward és John elkezdték megtárgyalni a jelen helyzetet. Alice sétálni invitált, amit szívesen el is fogadtam.

Először a teraszra mentünk, majd a kertbe. Csak a csillagok és a hold világított.

-Honnan jöttél, kedvesem? -kérdezte.

-Mibleton. -válaszoltam. -Itt miért viselkednek ennyire furcsán az emberek?

-Az egész város meg van igézve, így nem törnek ki zavargások és nem is tűnik fel, hogy vámpírok lakta a terület. Mennyi idős vagy?

-Márciusban leszek 300. Hogy érted, hogy meg "vannak igézve"?

-Szegény gyermek,  ilyen fiatalom erre a sorsra jutni. Nem lehettél több 20-nál, mikor megtörtént. -mondta sajnálkozva. -Igézés a képességem. Akire akarom, rá tudom kényszeríteni akaratom, anélkül, hogy ő tudna róla.

-19 voltam. -nyúltam akaratlanul nyakamhoz, ahol még mindig érezhető volt a két fog nyoma. -Érdekes. Másnak is vannak képességei vagy csak neked?

-Szegény gyerek. Persze, hogy másnak is vannak. Bár nem mindenkinek és van, hogy átváltozásod után rögtön megjelenik, de van, hogy éveken, akár év századokon keresztül nincsen valakinek, de valamilyen erős hatás folytán megjelenik neki. Itt van George. Lassan betölti a 900-at, de csak 500 évesen derült ki, hogy van képessége. Gondolat olvasó és érzékeli mások képességeit, még ha a másik fél nem is tud róla, hogy van neki.

Egy pillanatra elmosolyodtam, majd ugyan úgy sétáltunk tovább.

-Most azon gondolkodsz, vajon neked és társaidnak vannak-e képességeitek és ha igen, akkor mi. -nézett rám.

-Igen. Bele látsz a fejembe?

-Nem. -nevetett. -Az arcod jobban beszél, mint te azt gondolnád. -kis szünetet tartott. -George szerint lakozik benned képesség, de olyan hatás kell hozzá, hogy kitörjön, amire nem is gondolnál.

-Jó tudni. -mondtam.

-Ennek is örülni kell, hogy lakozik benned valami. Van akinek halvány esélye sincsen ilyesmire. -tette kezét vállamra.

Egy ideig megint csendben sétáltunk egymás mellett.

-Gyere menjünk vissza, kezd késő lenni és holnap indulunk tovább. Pihenni is kell valamit.

Már a teraszon voltunk, amikor eszembe jutott még valami.

-Edwardnek és Johnnak is van képessége? -kérdeztem.

Sóhajtott, majd válaszolt.

-Igen van, de, hogy milyen, azt nem mondhatom meg. A vámpírok nem igazán szeretik, ha kikotyogják a kis titkaikat. -mosolygott.

-Értem. -gondolkodtam el. -És ezt a képességet, másra is ki lehet vetíteni, mint te a városiakra, csak, hogy a hozzánk hasonlóakra is ki lehet?

-Valaki ki tudja, de elég sokáig kell gyakorolni. Viszont nem mindent lehet, csak párat. Én is ki tudnám, de nincsen szükségem arra, hogy megigézzem bármelyikőtöket is. -mondta.

Bementünk az előcsarnokba. Elköszöntünk egymástól, megköszöntem a ruhát és a beszélgetést, majd elindultam a torony szobába, amit kaptam.

Gondolataimba merülve mentem felfelé és csak akkor zökkentem ki, mikor John egy az egyben nekem jött szemből.

-Nem tudsz figyelni? -háborodtam fel.

-Te jöttél nekem. -mondta. -Meg különben is, mit foglalkozol vele?

-Azt foglalkozom vele, hogy egy tuskó vagy. -néztem rá dühösen.

-Ne legyél már ilyen banya. -dőlt neki az ajtófélfának.

-Banya az anyád kínja. -vágtam a képbe.

-Ha te mondod, de tisztán látszik, hogy nem azt mondod és mutatod, amit a szíved súg. -mosolygott ravaszul és forgatta ujján a szobája kulcsát.

-Na ne nevettess. -vágtam mosolyba magam. -Hogy én, beléd? -mutattam magamra és rá. -Te hülye vagy.

Ott hagytam és mentem volna vissza a szobámba, de elkapta csuklómat és magához rántott. Szemembe nézett. Kellemes érzés futott rajtam végig, mintha mámoros álomban lennék, de mégsem, hiszen ébren vagyok. Csak bámultam rá, mintha sohasem akarnék többé másfelé nézni. Minden negatív érzés szétoszlott bennem, nyomtalan, mintha ott sem lett volna. Megcsókolt. Ajkai finoman simogattak. Csodálatos érzés. Fogaim közt lassan utat tört nyelvének. Nem akartam szabadulni, vagy ellenállni, csak élvezni. Méz ízt éreztem. Édes, mámorítóan édes. Elvált tőlem, majd pár pillanatig ismét, csak néztem rá és ráeszméltem mi történt. Pofon csaptam.

-Ha akarod, akkor így is játszhatunk. -mondtam, majd lépteimet megnyújtva egyenes szobámba mentem és bevágtam magam után az ajtót, a kelleténél talán egy kicsit erősebben, de mázli, hogy vámpír lakásban erősebbek az ajtók, mint egy átlagosban.

-Léna-

2. fejezet: John és Edward Blosbeville

Csak futottam és nem álltam meg. Fák, bokrok, tisztások suhantak el mellettem. Hegy, domb, szakadék nem akadály. Már régen magam mögött hagytam Mibletont. Hegycsúcsról a várost kémlelem a völgyben megbúvó kis tengerszemnek tűnő otthonom. Havas táj, közeledik a tél a hideg. Mennyit változott a vidék 280 év alatt. Itt születtem és itt élek, azóta is. Időnként el, eltűnök a hegyi lakomba, a gyönyörű faházba az erdő rejtekében. Gyakran kijárok, ide nézem a tájat, ahogy a hegyek között felbukkan a Nap és bevilágítja a völgyet. Sok emléket felidéz, még kisgyermek koromból. Nem vámpírnak születtem, hanem azzá lettem. Egyik részem lázad ellene a másik viszont, mintha csak erre vágyott volna. Szüleim lassan 300 éve halottak. 19 éves korom óta semmit sem változtam. Ugyan az az arc, mint olykor régen, de közben minden megváltozott. A táj, az élet, a lelkem és minden, csak kívülről vagyok ugyan az. Újra a gyönyörű tájra néztem, amikor ágreccsenést hallottam, majd a következő pillanatban kezeimet megragadta két hideg kéz és hátra szorította. Egy másik a fejemre húzott egy zsákot. Nem tudtam szabadulni bármennyire is próbálkoztam, túl erős volt a szorítás. Tarkón talált valami és elvesztettem az eszméletem.

Melegebb van, mint odakint. Egy széken ülök. Kezeim hátra vannak kötözve. Ha akarnám, egyetlen mozdulattal széttéphetném, de csak semmi meggondolatlanság. Először is miért raboltak el és kik, ezt ki kell derítenem.

-Remélem nem ölted meg. -mondta egy férfihang.

-Dehogy öltem meg. Azért nem ütöttem akkorát, de már fel is ébredt szerintem. -felelte egy másik.

Léptek közeledtek felém. Lehúzta fejemről a zsákot. Két férfi állt előttem, akik minden bizonnyal ikrek voltak, vagy legalábbis testvérek. Szőkés-barna haj, hófehér bőr, gyönyörű arc. A saját erdei házam nappalijában voltunk. Kezem még mindig megkötözve hagytam, lábam keresztbe tettem és érdeklődve mosolyogtam rájuk.

-Látod mondtam, hogy nem öltem meg.

-Mizujs fiúk? –kérdeztem.

-Nem fogsz így mosolyogni, ha már halott leszel. –mondta a fiatalabbiknak kinéző.

-Jaj azért ennyire ne haladjunk előre. –mondtam. –Előbb ismerkedjünk egy kicsit. A nevem Léna Mireta. 

-És titeket hogy hívnak?

-Mit érdekel az téged, ha úgyis megölünk? –kérdezte az idősebbik.

-Hát ha úgyis megöltök akkor, miért nem tudhatom? –kérdeztem vissza.

Erre már nem tudtak mit lépni.

-Edward Blosbeville. –válaszolta a fiatalabbik.

-John Blosbeville. –morogta az idősebb.

-Á ezek szerint testvérek vagytok, de megkockáztatom, hogy ikrek is.  –nem feleltek. - Ezt igennek, veszem. Hallgatás bele egyezés. -vontam meg a vállam. -Akkor hol is tartottunk… -játszottam a gondolkodót. –Ja igen meg akartatok ölni. Hát akkor hajrá, de szerintem gondoljátok át még egyszer.

Hát nem gondolkodtak. Egyenesen elindultak felém. Nem akartam bántani őket. Már csak egy lépés választott el minket. Egyetlen mozdulattal széttéptem a csuklómat szorító kötelet. Nyakon ragadtam és a padlóra löktem őket, talán egy kicsit erősen is, mivel a padló megrepedt. Most ők voltak szorult helyzetben, a nem várt támadástól.

-Én mondtam, hogy gondoljátok át még egyszer. –mondtam még mindig a padlónak szorítva őket.

Már nem akartak szabadulni. Elengedtem őket.

-Szerintem kezdjük, előröl az egészet. Kértek valamit inni? –kérdeztem.

Nem válaszoltak.

-Gyertek, ne féljetek tőlem, nem bántok senkit, csak ha szükséges. –mentem a konyhába.

A hűtőből vettem elő két zacskó vért a tartalékok közül és kitettem pohárba.

-Csak, mert nem venném a szívemre, ha éheznétek. –raktam le eléjük a poharakat.

Gyanakodva néztek rá.

-Nyugi nincsen megmérgezve. –tettem karba a kezem.

Megitták. Leültem velük szembe, majd vártam, hogy mondjanak valamit, de mivel ez nem történt meg, 

én törtem meg a csendet.

-Szóval mióta vagytok itt?

-Tegnap éjszaka érkeztünk. –mondta Edward.

-Te is vámpír vagy? –nézett rám kémlelően John.

-Igen. Itt nőttem fel Mibletonban és jelenleg is itt lakom, csak vagy a faluban, vagy itt.

-Miért ez a te házad? –kérdezte John.

-Természetesen.

-És mióta vagy vámpír? -fürkészte az arcom.

-280 éve. Márciusban leszek 300. És ti? –mosolyogtam.

-346 éve. Szeptemberben leszünk 367 évesek. –mondta Edward.

-Szép kor. És honnan jöttetek?

-Simbre town-ból. –felelt Edward.

-És látogatásotok oka? –próbáltam kérdezősködni, bár a hangulat még mindig elég feszült volt.

-Nem rád tartozik. –morogta John.

-Jó bocsi, hogy megtámadtalak titeket, de megérdemeltétek.

-Mi az, hogy megérdemeltük? –emelte fel a hangját.

-Hé idefigyelj drága lelkem! Itt egy valakinek van joga felháborodni és az én vagyok! Egy elraboltatok és 

fejbe vágtál valamivel, amitől elájultam. Kettő a házamban száltatok meg és három meg akartatok ölni, bár ez nem sikerült volna, mivel vámpír vagyok! Úgyhogy te csak nem legyél felháborodva! –keltem ki magamból. –Ja és mind ezek ellenére, még vendégül látlak titeket!

Enyhe hatásszünet.

-Igazad van, bocsánat, csak eléggé zaklatottak a napjaink. –motyogta John, bár egy csepp megbánás sem volt a hangjában.

-Nem haragszom. Itt maradhattok, ha szeretnétek.

-Kösz, de mennünk kell tovább. –mondta Edward.

-Hogy-hogy? –kezdett gyanússá válni a dolog.

-Ezek szerint te nem hallottad.

-Mit? –néztem rájuk kérdően.

-Emberi vagy állati vért iszol? –kérdezte Edward.

-Emberit, mi mást? –csodálkoztam.

-Akkor, neked is jobb lenne, ha velünk jönnél. –néztett rám.

-De miért?

-Gondolom hallottál már a Dekontil nemzedékről.

-Persze. –mondtam lenézően.

-Akkor azt is tudod, hogy ők az egyik legnemesebb család. Ezzel csak az a gond, hogy maguk mellé állítottak jó pár hasonló nemzedéket is. Céljuk az emberi vért fogyasztó vámpírok megölése.

-Ez most komoly? –csodálkoztam.

-Teljes mértékben.

-Akkor nem igazán más választásom, veletek megyek.

-Üdv a menekülők táborában. –mosolygott Edward.

-Ha muszáj… -morogta John.

-És mikor indulunk tovább? És hová? –kérdeztem.

-Majd, megtudod… -vetett oda nekem John.

Ezzel a válaszával, teljesen betelt a pohár és már nem tudtam tovább türtőztetni magam.

-Nekem elegem van belőled, te felfuvalkodott városi hólyag, hogy csavarnám ki a nyakad te te te ááááhhh… -csaptam az asztalra, minek következtében az megrepedt, majd kiviharzottam az ajtón.

-Hogy az ördög vinné el, legszívesebben addig fojtogatnám, amíg el nem lilul az a tökfeje. Meg különben is miért én jövök el az én házam és még neki áll feljebb, meg velem bunkózik, csak egyszer adjon rá okot és esküszöm, megölöm. –jártam fel alá és szórtam a szidalmakat.

Ökölbe szorítottam a kezem és belevágtam a hozzám legközelebb lévő fába, ami kettérepedt és kidőlt.

-John Blosbeville csak egyszer kell rá okot adnod és halott vagy. –néztem haragtól vörösre vált szemmel a ház felé.

-Léna-

1. fejezet: Egy nap az életemből

Átmentem a táncoló tömegen, mint minden este, a zsákmányra lesve, vajon ki lesz a mai szerencsés kiválasztott. Oda léptem a bár pulthoz.

-Valami erőset szépfiú. Egy pohár whisky tökéletesen megfelelne. –húztam végigmutató ujjam az alsó 

állkapcsán, majd megfordultam és kémleltem tovább a tömeget.

 -Parancsoljon a whisky. –hallottam a pohár koppanását, ahogy a pulthoz ért.

Megfogtam és egy korttyal meg is ittam.

-Még egyet. –tettem le a poharat, majd azt is megittam, aztán még egyet, kettőt, hármat, de a negyediknél, megálltam, nem akartam a sárga földig inni magam.  

Felálltam a pulttól és elindultam a tömegbe, majd megálltam a közepén és táncolni kezdtem. Közben vártam, hogy jelentkezzen az önkéntesem. Éjfél felé járhatott. Visszamentem a bár pulthoz. Nem, ugyan az volt ott, mint amikor ide jöttem, hanem egy idősebb, aki éppen elment hátra. Háttal támaszkodtam a pultnak és néztem a táncoló tömeget. Miközben nézelődtem mellém lépett egy férfi.

-Meghívhatom a szép hölgyet egy italra? –kérdezte.

-Elfogadok valamit. –fordultam felé. –Nem láttalak, még erre felé? –kezdtem faggatni.

-Nem jártam még itt. Tegnap érkeztem.

-És mi járatban, ebben a kis városban? –azt hiszem, megvan a mai vacsorám.

-Felejteni jöttem. Elhagyott a barátnőm. –mondta közben visszajött a pultos. – Két whiskit. Neked is jó lesz?

-Tökéletes. –mondtam és már biztosra vettem, hogy célegyenesben vagyok. -Akkor ezek szerint egyedül jöttél.

-Igen. –hajtotta fel a pohár whiskit.

Addig beszélgettem vele, amíg szinte teljesen le nem itattam, ez esetben könnyű dolgom volt, mivel nem igazán bírta az italt. Mikor már mindenen nevetett elkezdtem a szokásos menetet, ami számára a vége, számomra viszont a vacsoraidőt jelentette. Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam, ami ellen nem ellenkezett, majd megkérdeztem.

-Mi lenne, ha elfelejtetném veled a múltat?

Csak mosolygott. Felálltam és elkezdtem kifelé húzni. Közel laktam a szórakozó helyhez, hét háznyira.

Megérkeztünk. Ahogy bezártam kulccsal az ajtót, azonnal egymásnak estünk. Vadul csókolóztunk. A falnak nyomott és a nyakamat célozta meg. Közben én kigomboltam az ingét. Engedett a szorításon. Lassan araszoltunk a nappali felé, de mire oda értünk már csak a fehérnemű volt rajtunk. A kanapéra estünk én voltam felül. A nyaka felé kezdtem csókjaimmal vándorolni, de nem abból a szándékból, amit ő hitt. Ujjainkat összefontuk és leszorítottam, majd fogaim belevájtam a nyakába és elkezdtem kiszívni a vérét. Felordított, szabadulni próbált, de nem engedtem erősebb voltam nála. Elengedte a nyakát, újra megcsókoltam. Ajkába haraptam, aztán a válla fölé és tovább, egészen addig, ameddig ki ne szívtam az összes vérét.

Felvettem egy rövidnadrágot és egy pólót. Összeszedtem a folyosón elhagyott ruháinkat. Sajátomat a mosásba, vendégemét pedig az alagsori kazánba dobtam vendégemmel együtt, mivel a húsát, csontját és egyebeket nem eszek meg. Ezzel végezve felmentem a felső emeletre a hálószobámba és kiültem az ablakba. A Holdat néztem és a csillagokat. Imádtam a sötét eget kémlelni. Ez volt az utolsó, amit, még halandó szemmel láttam. Hold, csillagok és a korom sötét ég. Ebbe az életbe nem születtem a sors rendelte nekem.

-Léna-